Sámuel történetek folytatása
A szél fergetegében táncoltak a színes ruhájukban pompázó falevelek, kint örömünnep zajlott. Bent a mélyben, üresség. Magamba mélyedve keresgéltem a mélységben, de nem találtam semmit az ürességen kivül. Elmélkedésem mélységét egy férfi hang törte meg.
-
Elnézést, leülhetek? – kérdezte egy mély reketes
hang
-
Természetesen – válaszoltam miközben önzően csak
a magam társaságát élveztem volna.
Az idős ember tekintete ragyogó tekintetéből őszinteség és
tisztaság aradt. Gyorsan a földre pillantottam, mert ahogy rám nézett az volt
az érzésem, hogy belém lát.
-
Megkérdezhetem a nevét? – kérdezte érdeklődve az idős bácsi
-
Sámuel a nevem! – mondtam határozottan és
továbbra is a földet bámultam.
-
Isten meghallgatott! – válaszolta az idős bácsi
-
Hogy, mi?
- kérdeztem rebegve
-
Ezt jelenti az ön neve, fiatalember! – mondta szelíd
hangon, majd felállt és elment.
Az üresség hirtelen megtelt mély tartalommal. Kihangosodtak a
szívemben az idős bácsi szavai.
“Isten meghallgatott!” - Gondolatok tömkelege árasztotta el a
szívemet.
- Az Isten kezdettől
fogva velem volt és meghallgatott engem.
-Ha hallot engem akkor látott is.
-Tudott mindent rólam... és meghallgatott!
Örömkönnyek boritották el az arcomat, boldogan kiáltottam:
Nincs üresség, minden megtelt értelemmel! Emberek nem vagytok egyedül, bármilyen helyzetben is vagytok!
(melzerandi)
