3. ÉLET ÉS HALÁL VAN A NYELV HATALMÁBAN

Sámuel történetek folytatása 


- Miért könnyes a szemed Sámuel? - kérdezte Sára érdeklődve, miközben hófehér porcelán csészéjében gyöngyöző kávéját kortyolta.

- Ezek örömkönnyek Sára. - válaszolt Sámuel ragyogó tekintettel.

Sára nem értette, idegen volt számára az a világ, amiben bátyja élt.

- Nos, mondd, miért könnyezel, ha boldog vagy? A könny a fájdalom jele. - mondta nagy kék szemét Sámuelre szegezve.

 Mindig is kérdés volt számára bátyja lelkivilága. Szeretett volna mindent megtudni róla, részese akart lenni mindannak, ami számára eddig egy megfejthetetlen titok volt. 

- Megértettem valami nagyon fontosat- válaszolta Sámuel, oly diadalmasan mintha egy nagy kincsre tett volna szert.

- És mi az, amit megértettél kedves bátyám? - nagy kék szemei, mint két gyémánt világították meg Sámuel arcát. Kíváncsisága oly nagyra nőtt addigra, hogy képes volt megszakítani reggeli idillét, sietve letette kávéscsészéjét és leült bátyja mellé.

- Tudod, ÉLET ÉS HALÁL VAN A NYELV HATALMÁBAN. - mondta Sámuel élesen húga szemébe nézve.

- Hogy érted? - kérdezte Sára zavartan. Most már végképp nem értette bátyját.

- Két héttel ezelőtt, vásárlásból jövet, amint a sarki utcába befordultam, a szemközti padon egy zokogó hölgyet pillantottam meg, sietve szaladtam át az úttesten, hogy megtudakoljam, felajánlhatom segítségem valamiben? Ott álltam némán és mozdulatlanul csak szemléltem Őt, azon töprengve, mi történhetett ezzel a gyönyörű nővel? Ki vagy mi szomorította el oly nagyon? Ahogy ott álltam vele szemben, rám nézett. Gyönyörű barna szemében a megvetettség és keserűség homályát véltem felfedezni, oly nagy volt e homály, hogy eltakarta mindazt a ragyogást, amit úgy neveznek öröm. Majd megkérdezte: „Ön is azt gondolja rólam, hogy élhetetlen vagyok, és nem vagyok képes semmire?” Selymes hangjából az elismerés és szeretetéhség ízét éreztem előtörni. Beleremegett az egész testem, ahogy megízleltem lelkiállapotának az ízét.

Sietve válaszoltam, meg akartam törni e csúnya homályt, ami tekintetében honolt. Teljes őszinteséggel és elismeréssel válaszoltam: „Ön egy csodálatos, életrevaló teremtés, aki nagy dolgokra képes” Vállalkozásom sikeresnek bizonyult, a homály kezdett visszahúzódni és ragyogó tekintete arcomba világított. Papírszeletet nyújtottam át, melyre lakcímemet írtam és kértem, hogy ha valamiben segíteni tudok, látogasson meg, majd elsiettem.

Mai napig nem tudom, mi történt ezzel a hölggyel? Ki okozott neki oly nagy sebet? Ma viszont egy levél érkezett Tőle, amiben ez állt: 

„KÖSZÖNETTEL TARTOZOK ÖNNEK, SZAVAI ÉLETRE KELTETTEK.”

 (melzerandi)